Kóka Rozália nyomán:
Mátyás király egyszer nagyon megunta, hogy neki folyton-folyvást csirkepaprikást, vadpástétomokat, tortát, válogatott csemegéket kell ennie. Megparancsolta a szakácsnak, hogy másnapra neki olyan ételt készítsen, amilyent még soha nem evett. Jó is legyen, gusztusos is legyen, laktató is legyen!
A szakács nekifogott az ebédnek. Sütötte-főzte a legjobb ételeket, amilyent valaha is hallott. Hiába volt minden. Amikor a szolgák feltálalták a sok válogatott finomságot, Mátyás sorra eltolta maga elől a tálakat:
- Ez se kell! Ez se jó! Ebből se akarok enni! Ezt se kívánom!
A szakács szinté kétségbeesett. Mit tudjon csinálni, hogy a királynak kedvét lelje? Elfogytak a tálak, a király egy falatot se evett.
Dühösen ráordított a szakácsra:
- Ha nem hozol olyan ételt, amilyent még nem ettem, leüttetem a fejed!
- Ennek fele se tréfa! - gondolta a szakács. Semmi okosat nem tudott kitalálni, amit a királynak elkészíthetett volna. Azt gondolta, jobb, ha elbujdosik, mielőtt meg nagyobb baj lesz. A hóna alá szorított egy kenyeret, szépen kiosont a konyhából, s elindult világgá.
Másnap délben a király leült az asztal mellé. Éhes volt, várta az ebédet, de az ebédet nem hozták. Nahát, ilyent ki hallott? Már elharangozták a delet, s meg nem kész az ebéd!
A király parancsot adott, hogy vasra verve hozzák elő a szakácsot! Annak ugyan már hűlt helye volt. Bottal üthették a nyomát.
Jelentették a királynak, hogy a szakács megszökött. A király arca lángba borult mérgében. Dühösen kiáltozott:
- Hát ki vagyok én ebben az országban, hogy dél van, és még ebédet se kapok? Még szakácsom sincsen! Azonnal nyergeltetett, s egy csapat katona élén a szakács után iramodott. Addig mentek a szakács után, hogy nyomára akadtak egy rengeteg erdő közepében. Aztán a nyomot elvesztették, sokáig bóklásztak, míg újra megtalálták.
Akkor aztán a szakácsot is meglelték, egy irdatlan nagy fa tetejében.
- Gyere le, mert menten lelőlek! - kiáltott fel neki a király.
A szakács meg se moccant rémületében. Tette is magát, mintha nem volna eleven.
- Rázzátok meg a fát! - parancsolta Mátyás a katonáinak.
Hát azok rázták volna szegények, ha bírták volna, de a fa vastag volt, s meg se bírtak moccantani.
- Akkor vágjátok ki! - adta ki az újabb parancsot Mátyás.
A katonák nekiveselkedtek a fának, de nagyon ügyetlenül csapkodták a fa tövét. A király látta, hogy tőlük aztán ítéletnapig ott állhat az a fa. Ő is nekifogott a favágásnak. Teljes erejéből vagdalta a gyökereket, csak úgy repdestek a forgácsdarabok.
A szakács látta, hogy már nem babra megy a játék. Előbb-utóbb, csak kidől az a fa. Az ág is megreccsent alatta. Úgy megijedt a szakács, hogy összefogta a kezeit, s imádkozni kezdett. A hóna alól meg, kipottyant a vekni, leesett, s éppen a király lábánál ért földet.
- Hát ez mi lehet? - csodálkozott a király. - Én még ilyent soha nem láttam.
- Ez kenyér - mondták a katonák. Ez a szegények eledele, nem királyi gyomorba való.
A király elővette a bicskáját, s kíváncsian leszelte a kenyér csücskét. Beleharapott. Szájában megérezte a jó kenyér ízt, még a nyála is összefutott, olyan jónak találta.
- Nahát! Én még ilyen finom ételt nem ettem, amióta kioldoztak a pólyából! Te gézengúz, soha nem mondtad, hogy ilyen jóízű eledelt is tudsz sütni.
A királynak már minden haragja elszállt. Jóízűen megeszegette a fél kenyeret, aztán felszólt a szakácsnak:
- Gyere le, te himpellér! Megkegyelmezek neked, amiért ilyen jó kenyeret tudsz sütni.
A szakács lemászott a fáról. Még mindig reszketett félelmében. A király lovat adott alá, s hazamentek. Az udvari népség nem hitt a szemének, amikor meglátta, hogy a király, oldalán a szökött szakáccsal hazalovagolt. Mátyás király meghagyta a szakácsnak:
- Mától fogva a kenyér soha ne hiányozzék az asztalomról!
A szakács boldogan teljesítette a király parancsát, s minden héten sütött egy nagy kemence kenyeret a király asztalára.
Forrás: Kóka Rozália, Mátyás király rózsát nyitó ostornyele, Timp Kiadó, 2003.
Fotó: Tóth Gábor
